18. 9. 2020
Ön szerint az aquapónia a 21. század találmánya? Akkor nagyon téved! A múltban természetesen máshogy nézett ki, mint ahogy napjainkban ismerjük. A mai műszaki találmányok és korunk vívmányai lehetővé teszik, hogy zökkenőmentesen üzemeltessük kényelmes növénytermesztésünket (és természetesen haltenyésztésünket). Jelenleg az egész farmot egyszerű alkalmazásokkal tudjuk ellenőrizni és irányítani okos telefonjainkon keresztül. Az ember fizikai jelenléte csak a betakarításnál szükséges. A közeljövőben talán már erre sem lesz szükség és mindent drónok végeznek majd. Az aquapónia napjainkban egy üzemeltetés szempontjából nagyon egyszerű rendszer. Így volt ez a múltban is? Nézzük meg, hogy elődeink hogyan boldogultak az összes mai „kütyü“ nélkül.
Hogy mikor kezdődött az aquapónia alkalmazása, nehéz pontosan behatárolni. Azonban elmondhatjuk, hogy első úttörői a távoli Amerikában az aztékok voltak. Már az i. u. 1000. év körül az aztékok olyan fejlett technológiával rendelkeztek, hogy létrehozták az ismert „csinampa“ rendszert. Ez a fogalom az azték „chinamitl“ szóból ered, amit szabadon úgy fordíthatnánk, hogy „kosár/kerítés kőből és növényszárakból“. Mesterségesen létrehozott úszó szigetekről volt szó, amelyeket mezőgazdasági célokra használtak ki.
Először a tófenékbe vagy az árterületekbe fakarókat (ún. cölöpöket) helyeztek el. Ezek közé ágakat, vesszőket, virágszárakat vagy nádat fontak. Így egy nagy kiterjedésű fonott kerítés (vagy kosár) jött létre, amely behatárolta a későbbi szigetet. Az így kialakított mesterséges szigeteket növényi eredetű szerves anyaggal és - ami szintén fontos volt - rendkívül termékeny iszappal töltötték fel, amit a két szomszédos sziget közüli tófenékből nyertek ki. Ennek köszönhetően az új sziget termékenysége növekedett, és biztosítva volt az egyes szigetek közti csatornák „hajózhatósága“ is, ami szintén nagyon fontos volt.
A ránk maradt forrásokból tudjuk, hogy a szigetek kiterjedése kb. 2,5 x 30 m volt, ami a növénytermesztésben már nagyon komoly területnek számít. A szigetek egymás mellett lettek kialakítva, és a már említett csatornák választották el őket egymástól, ahol kenuval lehetett közlekedni. Magasságuk legfeljebb egy méterrel a víz szintje felett volt. Nem volt tehát szükség további öntözésre, mivel a növények gyökereikkel a nedves talajból kapilláris hatással szívták magukba a vizet. Az aztékok olyan fortélyosak voltak, hogy a szigetek köré vízkedvelő fákat is kiültettek. Példaként említjük a fűzfákat (Salix bonplandiana) vagy a mocsárciprust (Taxodium mucronatum), amelyek sűrű gyökérrendszerükkel megakadályozták a talaj (víz vagy szél okozta) erózióját. És bónuszként ott volt a termesztett növények jótékony árnyékolása és védelme a tűző nap ellen. Ennek a rafinált rendszernek köszönhetően az aztékok biztosították a kukorica, bab, paradicsom és más zöldségek kitermelését.
Annak ellenére, hogy az azték rendszer nagyon színvonalas volt, az aquapóniás elsőbbség
nagy valószínűséggel a kínaiakat illeti meg. Legfontosabb élelemforrásuk a rizs, amit már i. e. 11 évezreddel termesztettek a rizsföldeken (tehát sokkal korábban, mint ahogy ezt a technológiát az aztékok ismerhették volna). Nem meglepő tehát, hogy a kínaiak szerették volna termelésüket minél jobban feljavítani, és ezért évezredeken keresztül kísérleteztek és folyamatosan újították technikájukat. Igyekezetük a 6. században érte el csúcspontját, amikor az aquapónia megérdemelten az élre került.
A kínai aquapóniás rendszer alapjai a rizs, a kacsák és a halak. Szépsége az egyszerűségében rejlett. A pekingi kacsák élő „peszticidként“ szolgáltak - szabályozták a bogarak, kártevők és az apró halak előfordulását. A nagy tápértékű kacsaürülék a halakat táplálta (leggyakoribb a mandzsucsík - Misgurnus anguillicaudatus és az ázsiai mocsári angolna - Monopreus albus volt). A halürüléket a nitrifikációs baktériumok szerves anyagként bontották le a növények számára egyszerűbb és hasznosíthatóbb elemekre, így a növények ezt a tápláló „hulladékot“ kitisztították és a vizet átszűrték. A mezőgazdászok így ingyen jutottak a trágyához, a kacsák eledeléhez (a rizsföldek csábítják a bogarakat), a kacsa- és halhúshoz, valamint a rizshez. Ebben az esetben a rendszer nem „zárt hurkú“ volt, mint ahogy azt ma ismerjük, mert külső tényezők is befolyásolták. A mezőgazdászok efelett a rendszer felett óriási befolyással bírtak. Végül már lépcsős teraszokat is kialakítottak, hogy hatással legyenek a mikroklímára és ellenőrizzék a víz elpárolgását és áramlását.
És befejezésként már csak egy kérdés - nem lenne jobb számunkra, a természet és egész bolygónk részére, ha visszatérnénk a régi idők módszereihez, amelyeket őseink évezredeken keresztül alkalmaztak anélkül, hogy negatív hatást gyakoroltak volna a környezetre? És ha igen, az aquapónia nem lenne-e erre a jó válasz?
-Kristián Božik
